"Az életben rendszerint nem változtathatjuk meg sorsdöntő pillanataink időpontját.
Ha elkövetkeznek, ott kell állnunk, hogy szembenézzünk velük, akármilyen állapotban vagyunk is."

/Darren Shan/


"Azt játszd, hogy élsz, Csak szállsz nem félsz, Játszd, hogy minden áron, Bárhogy fájjon, élsz, Élj úgyhogy játssz, Kincset találsz, Érezz és láss, Mert élsz, amíg csodálsz."


2011. január 31., hétfő


"Ne visszafelé gondolkodj! Rosszul csináltad? Nem rossz szándékkal tetted, nyilván. Rájöttél dolgokra, ez elég. Bánod, rendben van. De nem kell meakulpázni, hanem előre figyelni. Arra, hogy most mit teszel. Sajnálni magad és szenvedni lehet egy darabig, csak nem visz előre. De hogy befelé figyelsz, az jó jel. Ne ijedj meg tőle! Változást hoz, és a változásban van a jövő. Minden napnak a maga terhét nézd!" 

/Schäffer Erzsébet/

2011. január 29., szombat

2011. január 26., szerda


Az "igazi nő" - így mondják évezredek óta - odaadó.
Ez a természetes.
De milyen az igazi férfi?
Erről soha nem esik szó.
Mint ahogy arról sem, hogy odaadni magatokat egy ilyen
önzetlenségre, megbízhatóságra, egy életen át tartó, hűséges
szeretetre képtelen férfinek: felelőtlenség.
Minden szeretet alapja az önmagunkkal való viszony rendezése.
Elsősorban önmagunkat kell megszeretni - ez minden
kapcsolatunk alapja.
"Szeresd a társadat, mint önmagadat" - mondja Jézus.
De mi van, ha önmagamat nem szeretem?
Akkor senkit sem tudok szeretni?
Ezért én híve vagyok annak - nem az "örök női szerep",
hanem a jelenlegi állapotok miatt-, hogy tanuljatok meg,
női barátaim, egyedül lenni!
Tanuljátok meg önmagatokat megismerni.
Jól érezni magatokat nélkülünk is.
Tanuljatok meg befelé fordulni.
Saját lelketekért is élni.
Tanuljatok meg szabadnak lenni.
Ismerjétek fel, hogy az odaadás nem azonos a
méltóság elvesztésével.
Tőlünk, férfiaktól ezt nem fogjátok megtanulni,
mert mi már régen elfelejtettük.
A legfontosabb, amiért éltek, nem másokban,
hanem bennetek van!
Méltóságnak hívják.
Élhettek másokért. Mindeneteket odaadhatjátok a
gyerekekért, a szerelemért, a férjetekért, még az életeteket
is odaadhatjátok - de a méltóságotokat: soha!

/Müller Péter/ 

2011. január 25., kedd


A nyelven túl

Minden, ami nagyszerű, az túl van a nyelven.
Amikor nagyon sok mindent kell elmondanod,
mindig nehéz beszélni.
Csak az apró dolgokat lehet elmondani, csak a
jelentéktelenségeket, csak a világi dolgokat lehet elmondani.
Ha valamiről úgy érzed, elsöprő erejű, nem tudsz beszélni róla,
mert a szavak túl szűkek ahhoz, hogy magukban
foglalhassanak bármi lényegeset.
A szavak haszontalanok.
A mindennapi, világi tevékenységekhez megfelelőek.
De rövidnek bizonyulnak, ha túllépsz a hétköznapi életen.
A szerelemben haszontalanok; az imádságban teljesen
alkalmatlanok.
Minden, ami nagyszerű, az túl van a nyelven, és amikor
azt látod, hogy semmit sem tudsz kifejezni a szavakkal,
akkor megérkeztél.
Akkor az élet tele van nagyszerű szépséggel, nagyszerű
szeretettel, nagyszerű örömmel, nagyszerű ünnepléssel.

/Osho/

2011. január 23., vasárnap


Ne higgy!

Ne hidd, ne hidd, ami igaz,
Ami kegyetlen, ami gaz,
Mi ocsmány és alávaló
Ne hidd, ne hidd, ami való.

Hazugság, amit a lap ír,
Félrebeszél az a papír.
Meredt szemekkel aki súg
az mind gyalázatos hazug.

Ugratnak, játszanak veled.
Nem lehet az! Hogy képzeled?
Nem hiheted, ha van hited,
Gazember vagy, ha elhiszed.

Ne hidd el, ne hidd el mi gaz,
Ordítsd az égre: nem igaz!
Szeme közé kacagj neki,
Ki a borzasztót hirdeti.

Hallod? Ne hidd, mi rút, mi vad,
Mi undort és gyötrelmet ad.
A fényképed, meg a tavasz,
S az Igazság, az az igaz.

Csak ami szép, jó, mind igaz.
Mit álltál, az az igaz.
Mi nem divat, mi nem haló.
Az, ami örökkévaló.

Csak a kedvesség, az öröm,
A pardon, meg a köszönöm,
A gyöngédség, a figyelem,
Csak az az igaz idelenn.

Csak a segítség, a vigasz,
A barátság az az igaz.
Csak az a gyémánt szeretet,
S a szívekre veretett.

Belénk döfték a kést, ne hidd,
Kiszaggathatják beleid,
Míg lélegzel és eszmél agyad,
A bűnt tagadd, tagadd, tagadd!

Megmarkolom két válladat,
Szemembe nézz, ne hagyd magad!
Tiszta maradj, maradj szabad,
Ne bukj el, meg ne add magad!

Légy tiszta, hős légy,
Légy erős, holt részeg légy, légy eszelős,
A Földre a felhőkből tekints.
Te légy az Isten, hogyha nincs!

/ Szép Ernő /

"Aki nem kockáztat semmit, az nem csinál semmit, nincsen
semmije, az élete is semmi, és semmi sem lesz belőle.
Lehet, hogy így elkerülheti a bánatot és a szenvedést,
de ugyanakkor megfosztja magát az esélytől, hogy tanuljon,
gyarapodjon, érezzen, változzon, növekedjen,
szeressen és éljen.
Megfosztja önmagát a saját szabadságától.
Mert csak az lehet igazán szabad, aki mer kockáztatni.

Ne fékezd magad.
Ha megtagadod magadtól szíved vágyait, keserű
és frusztrált leszel.
Ha elfojtod az önkifejezést, alkotókészséged megposhad.
Ha visszatartod magad a cselekvéstől, a gyávaság gúzsba köt.
Ne hagyj félbe semmit!
Engedd egyediségedet szabadon áramlani."

/Osho/

"Minden nap keresem az igazságot, amely szerint élhetek,
keresem a bölcsességet, amit követhetek.
Igyekszem gyakorlatias, talpraesett és tudatos lenni.
De szeretném, ha a vágy mindig elkísérne.
Nem a szakmám miatt, és nem is azért, hogy enyhítse
a magányomat, hanem mert jó.
Nagyon jó."

/Coelho/

2011. január 22., szombat


Mi legyek még?-....
 
Míg kicsinyek voltak a gyerekeim,
tejjé változtam, az kellett nekik,
ültem kis ágyuk mellett reggelekig,
ha betegek voltak s úgy fonnyadtam ott,
hogy arcom egész kicsinyre sorvadott,
s mikor szemükbe visszatért a fény,
napként sütötte őket az enyém,
s piros lett arcuk, alma gömbölyű,
attól lettem én akkor gyönyörű.

Kalács is voltam, meg vajas kenyér,
és játékszer, hogy meg ne unjanak,
és képeskönyv, hogy megtanuljanak
belőlem mindent amit álmodom,
később az egyszeregyet számolom,
növök velük, már iskolás leszek,
s a nagy katedra előtt reszketek:
felelnem kell, vizsgáznom, - ó, tudom,
borzalmas, hogyha bennük elbukom!

Most széllé kell változnom, hogy elérjem
az egyiket, a messzeségbe kínt,
de aki volt, örökre tovatűnt,
s ha elfogom, ha átölelhetem,
lelke páncélját át nem törhetem,
s mindkettő bár belőlem sarjadott,
többé már nékik mit sem adhatok,
a földön nincs több oly bús szerelem,
mint az anyáé, oly reménytelen.

Mi legyek még? Érettük mit tehetnék?
Legyen belőlem sűrű rengeteg,
majd jól elbújhat ott a két gyerek
ha menekülni kell a rossz világból,
és kunyhó leszek friss mézeskalácsból,
és tejjel-mézzel folyó kis patak,
isznak belőlem, hogyha szomjasak,
és dalolok majd nékik estelen:
- Aludjatok el itt a keblemen.

/Várnai Zseni/

Csodálatos
 
Miért keresnék távoli csodákat?
hiszen, hogy élek, maga is csoda!
Csodálatos, hogy volt idő: nem éltem,
csodálni ezt meg nem szűnök soha.
Csoda, hogy látok, hallok és beszélek,
csoda, hogy érzek és gondolkodom,
képzeletemben képek szárnyasodnak
s betűhálómmal őket elfogom.

Hát nem csoda, hogy írok, egymagában?
Sejtelmem nincs, hogy honnan e zene?
Mért éppen én s nem ő, vagy tán a másik
e furcsa szellem titkos búhelye?
Csodálhatnám a napot és a holdat
s az Érthetetlen szót, hogy: Végtelen;
de mért szállnék a messzi csillagokra,
hiszen csoda az én kis életem.

És új életek szakadtak belőlem,
oly egyszerű és mégis oly csodás,
ahogy a rügyből a levél kipattan,
mégis mi hát egy új fogantatás?
Mi az a furcsa láz: szeretni, vágyni,
mi a remegés, mi a félelem?
S mily különös, úgy csüggni mindhalálig
egy idegen, egy másik életen.

A gyerekem az életemnek mása,
ő én vagyok, de mégis Ő maga.
Csodáltam őt, amikor járni kezdett,
mikor kibuggyant legelső szava,
s hogy egyre nőtt, akkor már félni kezdtem:
lehetséges, hogy Ő még Én vagyok?
s mikor benne is képek szárnyasodtak,
akkor éreztem, hogy már elhagyott.

Csodálatos, hogy mennyiféle kép van,
s ahány ember, megannyi képzelet.
Mindenki lát, csupán röptén elfogni
kevesen tudják ám a képeket,
művésznek mondják az ilyen varázslót,
aki szavakba, színbe, kőbe vés,
de honnan ez, én is miként csinálom?
Ez az, ami oly rejtelmes, mesés.

Csodálkozom, csodálkozom, hogy élek!
Azt sem tudom, miből, meddig, hogyan?!
Akár a mag, amely egy sziklacsúcson
gyökeret ver s kövek közt megfogan.
A szél a gyönge magvat elsodorja,
de erős az élet és megtapad...
Csodálatos az élet és hogy élek
s hogy én is adtam életmagvakat!

/Várnai Zseni/ 

2011. január 21., péntek


Az utolsó barát

Egy piros ruhás kisleány:
Az Alkony fogja kezemet,
Mellettem lépked szótalan,
A mély erdőn át úgy vezet.

Megyünk, megyünk, távol-közel
Embertelen, nagy béke van,
A kislány megrezzenne, ha
Szívem dobbanna hangosan.

Mögöttem lelkem lombja hull,
Mindennap egy hűtlen levél:
Barátok - álmok - nagy hamar
Itt lesz a pusztaság s a tél.

Semerre út, semerre cél,
Aki nem vetett: nem arat, -
Isten hozzátok cimborák! -
De ez a gyermek hű marad.

Ahányszor betérek ide,
A sűrűből elém kilép
A piros ruhás kisleány:
Más-más keretből örök kép.

Lágyan megfogja kezemet
S szívemben elcsitul a kín,
Megyünk, míg sápad köntöse
S lesz bíborszínből rózsaszín.

A lelkem kisleánya ez,
Múlhatatlanul a lelkemé,
Kézen fogva, szép csöndesen,
Együtt megyünk az éj elé.

/Reményik Sándor/

"Szeretném, ha egyszer az lehetnék,
Ami leginkább lenni akarok.
Ha egyszer azt mondaná valaki:
Megsajnáltam a bánatodat,
Hitetlenségedet, háborgásodat,
S neked adom, mi legdrágább neked:
A sorsodat, az önéletedet.
Neked adom a teremtésedet."

  /Wass Albert/

"Vannak emberek, akiket nem lehet elfelejteni.
Akik hagynak a lelkünkben egy fájó lenyomatot.
Tátongó sebet, aminek a sajgását elnyomhatja ugyan az élet további folyása - a nevetés, a virágillat, a napfény, a finom ételek, a kedves emberek, akik körülvesznek...
De mélyen, a lélekben az a seb sosem heged be.
Sosem."

  /Szurovecz Kitti/

2011. január 20., csütörtök


A szív

A szív a legfurcsább csavargó,
vigyázzatok reá nagyon!
A megszokás halála néki,
de mindig kész van útra kélni,
ha nyílik rája alkalom.

A szív a legfurcsább csavargó,
a tolvaj-utat kedveli,
hiába tiltja tilalomfa,
nem hajt veszélyre, tilalomra,
még vakmerőbben megy neki.

A szív a legfurcsább csavargó,
minden lépése új talány:
onnan szalad, hol rája várnak,
s hívatlanul oson be másnap
pár ragyogó szem ablakán.

A szív a legfurcsább csavargó,
ne bánjatok durván vele!
Mert ahonnan elűzték egyszer,
hívhatják vissza bár ezerszer,
nem látják többet sohase.

A szív a legfurcsább csavargó -
dölyfös kacajjal elszalad,
hogy megalázva, elgyötörve
visszalopódzék a küszöbre,
hol csupa dacból megszakad.

/Móra Ferenc/

 Titok
 
Gyengék vagyunk és sérülékenyek,
de hogy ne lássa rajtunk senki,
öklünket rázzuk a világnak,
büszkén viseljük sebeinket,
hisszük, hogy nem tartozunk másnak,
csak önmagunknak.

Éjszaka...vagy,
ha álmatlan hajnal éber
forgolódás közben talál,
megrebbenve, mint gyertya fénye

kimondjuk súgva, szinte félve
mindenkinek a titkok- titkát,
mit eltemetni végleg nem lehet:

gyengék vagyunk...és sérülékenyek.

/Kamarás Klára/

2011. január 19., szerda


"Az élet túl rövid ahhoz, hogy egyszer csak felébredj, és megbánd.
Szeresd azokat, akik jók hozzád.
Felejtsd el azokat, akik nem.
Hidd, hogy minden valamilyen okból történik.
Amikor új esély adódik, két kézzel kapj érte.
Ha ez gyökeresen megváltoztatja életedet, ne ellenkezz.
Soha senki nem mondta, hogy könnyű az élet, csak azt, hogy érdemes élni."

/Kipling/

2011. január 18., kedd


"Ha úgy vesszük az embereket, amilyenek, akkor rosszabbá tesszük őket. Ha úgy kezeljük őket, mintha azok lennének, akiknek kellene lenniük, akkor segítjük őket azzá válni, akivé válni képesek."

/Johann Wolfgang Goethe/

2011. január 16., vasárnap


Az álmok visszatérnek

Tudod, az álmok mind visszatérnek,
s nemcsak a békés, idilli álmok.
Őriz a szív és őriz a lélek
virágot is és fájó bogáncsot.

Az a szempár még ezerszer rád néz,
s hangja is elér a felhőkön át.
Minden nap hosszú, minden éj nehéz,
füledben hallod a szíved zaját.

S ha azok az álmok visszatérnek,
én itt vagyok, hogy vigasztaljalak.
Ha beléd marnak az emlékképek,
csak sírj, kedves, erősen tartalak.

S majd tartasz te is, ha én álmodom
istenverte, gyötrelmes álmokat.
Mert engem is elér egyszer, tudom...
ki elment egykor, még meglátogat.

/Sárhelyi Erika/

Révült reggelek

Szeretem a reggeli szenvedély furcsa
mohóságát, mikor még rest a test,
ám magát a vágynak úgy adja át, ahogy
nyugvó föveny a hullámot fogadja.
Álom s ébrenlét határán simul az
ismerős mozdulatba, míg a dévaj
gondolat izzó valóságra ébred.

S én szeretlek ilyenkor szeretni Téged,
mikor úgy találsz rám, mint a legelső
napon, tékozlón, vadul és kapkodón,
akár ha a szökevény időt féltenéd.
Ha lehetne, bőrömbe égetném ujjaid
parázsló helyét, hogy e reggelek
révületét mindöröknek tudjam.

/Sárhelyi Erika/

"Hol én emellek téged, hol te emelsz engem. Ha lent vagyok, le kell szállnod értem. Hiába jutottál följebb, egyedül nem mehetsz tovább. Fél-lelket nem fogad be a szellem világ. És mivel lenti világok, a lélek pokolkörei vonzanak is bennünket, és minden gyötrelmünk ellenére szeretünk ott lenni - a párkapcsolat mind a mai napig a létező legnagyobb emberi dráma. Örök küzdelem, marakodás, elhárítás, egymás vádolása, fölemelése és lehúzása".

/Müller Péter/

2011. január 15., szombat


Mérleg
 
A szívem: forró-zűrzavaros mérleg.
Rajta józanul-hűvösen lemérlek.

Nem bőröd bársonyát, selyemhajad színét sem
(sohasem akarom, hogy ilyen szándék kísértsen),

- csak egy sóhajt: csodásat, halkat, mélyet...
És akkor két szempár egymásba mélyed.

S lebillen serpenyője mérlegemnek:
megmérettél... - S az eredmény: szeretlek.
Veled

Hozzám nőttél észrevétlenül,
Beépültél húsomba, vérembe,
Itt élsz velem legbelül,
Tested lenyomata beégett testembe.

Szemeid néznek vissza tükrömből,
Mosolyod lebeg az éjszakában,
Ajkad mesél vágyról, szerelemről,
Ismertelek már egy más világban.

A szeretetnek vagy örök szelencéje,
Flastrom az összes sebemre,
Az odaadás forró, édes kemencéje,
Nyugtató csók a lelkemre.

Nem tudunk semmit a jövőről,
Csak tobzódunk önfeledten a mában,
Pillanatokat lopunk az időből,
S a végtelent leljük egymás karjában.

/László Ilona/

Maradj még...


Megalkuvás

nem az a fontos, hogy szeress,
hanem, hogy szeretni tudjalak,
érzékeim útjain a színes égők
csodát csillogva villogjanak,
fényárba boruljon fakó hitem,
a hétköznapi örömünnepek
átröpítsenek a kátyúk felett

/Zimonyi Zita/

"Ez a legnehezebb manapság, ugye tudod?...
Hogy hiányzik - nem is a szeretet- hanem a jóság.
Ha valaki jó hozzánk, hirtelen melegünk lesz.
Érezted már?...
Hogy átsuhan rajtad valami
megnevezhetetlenül kellemes érzés.
Sőt, meg is lepődsz, hogy ilyesmi van még egyáltalán.
Egy jó szó, egy jó tett - és szinte megszédülsz...
Érezted már?"

/Müller Péter/
Házi feladat

Rájöttem: újra kell tanulnom beszélni.
Néhány dolgot alaposan elfelejtettem...

Meg kell tanulnom nemet mondani.
S aztán: elmondani hogy valami fáj.
Meg kell tanulnom: "megbántottál",
s azt is: "nem muszáj".
Meg kell tanulnom azt is: "kérlek"
s vele együtt: "nagyon köszönöm".
Meg kell tanulnom: "igazán semmiség",
és szívből:"nekem volt öröm".
Meg kell tanulnom néhány új szót is:
bár sokszor hallom, és régen ismerem,
velem nőtt fel és velem él,
de meg kell tanulnom: "megtennéd nekem?"
Meg kell tanulnom azt is: "sajnálom",
s kimondani, hogy "megbántottalak" -
de azt is meg kel tanulnom végre,
hogy kimondjam: "igen, régen vártalak".
Meg kell tanulnom szavakba önteni,
hogy mi az, ami emészt legbelül.
Meg kell tanulnom más szemébe nézve:
"beszéljünk: ez nem megy egyedül".

Meg kell tanulnom még három dolgot:
a világ legnehezebb három szavát,
és gyakorolni, hogy el ne felejtsem,
perceken, órákon, napokon át.
Meg kell tanulnom: "megbocsátok"
- ezt tudni a legnagyobb vagyon.
Meg kell tanulnom: "bocsánat" - és végül:
meg kell tanulnunk: "szeretlek nagyon"...

/Torma Judit/

2011. január 13., csütörtök


Egy mosolyban...

Egy mosoly
semmibe nem kerül,
de oly sokat ad!
Egy percig él csak, de
talán örökké megmarad.
Ha szívből jön,
az a lélek zenéje.
Senki nem olyan gazdag,
hogy meglenne
nélküle!

Boldogabbá teszi
a szomorú napokat,
és néha szebbé
a nehéz perceket!
Ha mosolyogni tudsz,
bármilyen nehéz is,
vidámabb lehet
az életed..

Legyen benne
a mosolyodban,
szíved, lelked
éjjeled és nappalod!
S ha ezt másoknak
önként adod,
meglátod, te is
visszakapod...

/Kovács Gabriella/

A rózsa mosolya...

Adok Neked egy mosolyt,
És rásimítom az arcodra.
Meglásd, úgy leszel,
Mint egy rózsa
Éppen kibomló bimbója.
Beoltalak mosollyal,
Mint szemet a bokorra,
Szeretetkertészként
Nemesítem kinyíló ajkadra,
Hogy Te magad légy
A mosoly rózsája,
Mert minden igazi mosoly,
A boldogság önfeledt órája!

/Rajki Miklós/
Istennel beszélget egy ember.
- Uram, szeretném megtudni, hogy milyen a Paradicsom és milyen a Pokol?
Isten odavezeti két ajtóhoz. Kinyitja az egyiket és megengedi az embernek, hogy betekintsen. A szoba közepén egy hatalmas kerek asztal volt és az asztal közepén egy nagy fazék, benne ízletes raguval. Az embernek elkezdett csorogni a nyála. Az emberek, akik az asztal körül ültek csont soványak és halálsápadtak voltak. Az összes éhezett. Mindegyiknek egy hosszú nyelű kanál volt a kezében, odakötözve a kezéhez. Mindegyikük elérte a ragus tálat és vett egy kanállal. De mivel a kanál nyele hosszabb volt, mint a karjuk, nem tudták a kanalat a szájukhoz emelni.
A szent ember megborzongott nyomorúságukat, szenvedésüket látva. Isten ekkor azt mondta:
- Amit most láttál, az a Pokol volt.
Majd mindketten a második ajtóhoz léptek. Isten kitárta azt és a látvány, ami a szent elé tárult, ugyanaz volt, mint az előző szobában. Ott volt egy nagy kerek asztal, egy fazék finom raguval, amitől ismét elkezdett folyni a szent ember nyála. Az emberek az asztal körül ugyanúgy hosszú nyelű kanalat tartottak a kezükben.
De ez alkalommal az emberek jól tápláltak, mosolygósak voltak és nevetve beszélgettek egymással. A szent ember ekkor azt mondja Istennek:
- Én ezt nem értem!
- Ó, pedig ez egyszerű - válaszolja Isten - ez igazából csak "képesség" kérdése, ők megtanulták egymást etetni, míg a falánk és önző emberek csak magukra gondolnak.

Jn3,16
Ki van jelölve a helyed

Azért van síró, hogy vigasztald,
és éhező, hogy teríts asztalt.
Azért van seb, hogy bekösse kezed.
Vak, elhagyott azért van, hogy vezesd.
Azért van annyi árva, üldözött,
hogy oltalmat leljen karod között.
Azért roskadnak más vállai,
hogy terhüket te segítsd hordani.
Az irgalmat kínok fakasztják,
s mélység felett van csak magasság.
Ha más gyötrődik, vérzik, szenved,
azért van, hogy te megmutathasd:
mennyi szeretet van benned.

Megmutattad-e néha legalább?
Enyhült, s szépült-e tőled a világ?
Vagy tán kezedtől támadt foltra folt?
Ott is, hol eddig minden tiszta volt?

Ki vagy? Vigasznak, írnak szántak,
menedéknek, oszlopnak, szárnynak.
Ki van jelölve a helyed,
ne nyugodj, míg meg nem leled.
Csak ott leszel az, aminek
rendeltettél. – Másként rideg,
céltalan lesz az életed.
Mag leszel, mely kőre esett,
elkallódott levél leszel,
mely a címzetthez nem jut el.
Gyógyszer, ami kárba veszett,
mit soh'se kap meg a beteg.
Rúd leszel, de zászlótalan,
kalász leszel, de magtalan,
cserép, amiben nincsen virág,
s nem veszi hasznod sem az ég,
sem a világ.

/Bódás János/

2011. január 12., szerda


Az én csendem

Az én csendem nehéz, mint az árvák könnye,
vádol, majd könyörög, úgy zuhan a földre,
hideg és kőkemény, mint késben a szándék,
legforróbb szavad is megdermedt ajándék.

Az én csendem konok, mint ránc a homlokon,
s úgy telepszik reád, mint nem kívánt rokon,
szívós és kitartó, akár földben a mag,
gyökeret ereszt, mint a felszított harag.

De a csendem lágy is, mint az alkonyi kék,
mint éjben a neszek, mint ringató mesék,
végtelen és áldott, mint templomok csendje,
mintha némák lelke együtt énekelne.

Az én csendem szelíd, akár a hajnalok,
mikor az égre az első fény fellobog,
s ha fáj neked olykor ezerarcú csendem,
hagyj kicsit magamra, és megszólalsz bennem.

/Sárhelyi Erika/

"Figyeld meg az életet: látsz valahol szomorúságot?
Láttál már valaha depressziós fát?
Vagy láttál már valaha szorongó madarat?
Vagy idegbeteg állatot?
Ugye nem?
Az élet egyáltalán nem ilyen.
Csak az ember tévedt el valahol."

/Osho/

"Senki sem ígérte, hogy az élet harmonikus, döccenő nélküli. Anyám azt mondta, egyet tanulj meg: hétfőn hétfő, kedden kedd. Egyik sem ikertestvér. Hogy mit hoz a kedd, azt ne kezdd el siratni félelmedben hétfőn. Hogy mit adhat a kedd, azt ne tervezd hétfőn. Hátha nem hozza be. Az egyik nap ilyen, a másik olyan. Egyetlenegyet kell megjegyezni, ha harmonikusan élni akarsz. Ha jót hoz, akkor józanul viseld, hogy most örömöd van. Józanul és fegyelemmel. És ha baj van, azt is viseld józanul és fegyelemmel. Engem erre neveltek."

  /Szabó Magda/

Lelkiismeret

Gyönge pillanataidban légy erős,
erős óráidban gyöngülj el,
valld be, ha reszketsz,
és szívedben lüktet a vér,
ha szemhéjadat könnyek feszítik,
sírj, kiálts, panaszkodj,
ne zárd palackba a fájdalmadat.

Szenvedj hangosan, dörömbölj,
a néma kín méregként megöl,
ne játszd a bátrat,
ess el, ha löknek,
és ha feltápászkodsz,
ne mondd, hogy semmiség!
A fegyelem rabruháját vesd le,
légy anyaszült,
vállald csapzott, megroggyant magad,
és üvölts, ahogy a torkodon kifér!

/Ágai Ágnes/ 

2011. január 10., hétfő


Imám

Hiszek a Fényben.

Hiszem, hogy az Úton apró pászmák
villannak fel s
kerülnek tündén elébem.

Hiszek az Útban melyen járok
s mely néha engem tapos
vég nélkül ágazik, kanyarog
völgyek, dombok és hegyek
jelzik merre megyek,
tűz és víz
elmúlás és öröklét
között feszülök
önmagamba le és fel merülök:
igen, hiszek benne és tudom,
hogy olykor sáros, fagyos
másszor kövekkel kirakott, de Út!
Mely előtt meghajlok ha kell
de velem együtt hajlik el
mert kezemben a pálca
melyre az Élet szimfóniája
csendül fel.

Hiszek az Életben
mely takaróm és párnám
hűtlen szeretőm és ölelő mátkám
temető vágyaim
sötétben botorkálásaim
örömöm, kincsem,
boldog, igaz javam
s Otthonom is egyben.

Hiszek az Otthonban.
Mely nem egy hely,
testemnek hajlék, fölöttem födél
sokkal inkább Érzés, hogy
ott és akkor jó lenni, önfeledni
a pillanat örökkévalóságában
mártózni, fel-feloldódni.

Hiszek az Érzésben.
A lélek rezgő, szép Beszédében.

Hiszek a Beszédben mely Igét rejt.

Hiszek az Igében, mert hinnem kell -
így vagyok én az Istennel.

/Bird/

 Valamikor a világ

Valamikor a világ,
Olyan csendes mint a tó.
Amikor a szél se rezzen,
Békés, nyugalmat adó.

Lábujjhegyen jön az éj,
Nagykabátján csillagok.
Zsebébe minden belefér,
Boldog, s boldogtalanok.

Akinek csak szíve van,
Odabújik egy kicsit.
Átfázott nappalok után,
- Holddal takarózni itt.

/Gámentzy Eduárd/


Sziklák 
 
A kősziklákat mindig irigyeltem,
Kik állnak büszkén, mozdulatlanul,
Állják a villámot, ha rájok sujt,
S a harmat csöppjét, ha fejökre hull.
Számukra soha sincs "talán", se "hátha",
Mint dogmák állnak, oly konok-keményen,
Mint zord, erős és önhitt férfiak,
És hófuvásos, sivatag-nagy télben
Fejükön csipkés jégből a sisak.
A kősziklákat mindíg irigyeltem.

A kemény szót most megtanulom én is,
De szívem bánja, mit kimond a szám,
Ajkamon éles az ige, mint a kard,
De belül egy hang kérdez: "igazán?"
S a lélek ernyedt, tompa, szárnyszegett.

Már megtanulok én is síkraszállni,
S nem hajigálni kő helyett kenyeret,
S lenni kőszírt, mely int és fenyeget,
Kőszikla, mit meg nem ingat semmi.
Kőszikla, min a csákány eltörik.

Ó, de belül fáj keménynek lenni!

/Reményik Sándor/

2011. január 9., vasárnap


"Mi nem hirdetjük fennen, hangos szóval,
Csak te, csak én, örökké és holtomiglan.
Mi megpróbálunk csendben boldogok lenni,
Lelkünk mélyén őszintén, igazán szeretni."

/Stendhal/

 Szétfúj a szél

És irígyelni kezdtem azokat,
akik lelkesen is normálisak
tudtak lenni, maradni. Sokszor oly
laza voltam, mint egy homokszobor,
reszelék-szobor, s egész lelkemet
szorítottam, minden figyelmemet
a külvilágra: kedv ha semmi sincs,
akaratom, mint mágneses gerinc,
tartsa össze omló szemcséimet,
különben szétfúj a szél... Rengeteg
új erő kellett hozzá, s fegyelem,
hogy mégiscsak egyensúlyom legyen
a belső hintán. Végül már egész
villámgyors lett a visszazökkenés; -
de azért ez a furcsa művelet,
a kettős figyelés, kimeritett;
s mit értek még a lélek kínjai,
ha nem tudtam őket elmondani?

/Szabó Lőrinc/

2011. január 8., szombat


Az Isten itt állt a hátam mögött... 

Az Isten itt állt a hátam mögött
s én megkerültem érte a világot
..................................
..................................

Négykézláb másztam. Álló Istenem
lenézett rám és nem emelt föl engem.
Ez a szabadság adta értenem,
hogy lesz még erő, lábraállni, bennem.

Ugy segített, hogy nem segíthetett.
Lehetett láng, de nem lehetett hamva.
Ahány igazság, annyi szeretet.
Ugy van velem, hogy itt hagyott magamra.

Gyönge a testem: óvja félelem!
De én a párom mosolyogva várom,
mert énvelem a hűség van jelen
az üres űrben tántorgó világon.

/József Attila/

Egyszer egy jól keresö apa úgy döntött, elviszi vidékre 7 éves kisfiát azzal a céllal, hogy megmutassa neki, milyen szegény emberek is vannak, és hogy a gyermek meglássa a dolgok értékét, és felfogja azt, hogy milyen szerencsés családban él.
Egy egyszerű falusi család házában szálltak meg, ahol egy napot és egy éjszakát töltöttek. Amikor a vidéki út végén tartottak, az apa megkérdezte fiát.
- Nos, mit gondolsz erről az útról?
- Nagyon jó volt, apa!
- Láttad, hogy némelyek milyen szükségben és szegénységben élnek?
- Igen.
- És mit láttál meg mindebből?
- Azt, apa, hogy nekünk egy kutyánk van, nekik négy. Nekünk egy medencénk van otthon, ők meg egy tó partján laknak. A mi kertünket lámpák árasztják el fénnyel, az övékére pedig csillagok világítanak. A mi udvarunk a kerítésig tart, az övéké addig amíg a szem ellát. És végül láttam, hogy nekik van idejük beszélgetni egymással, és hogy boldog családként élnek. Te és anyu viszont egész nap dolgoztok, és alig látlak titeket.
Az apa csak fogta a kormányt, vezetett csöndben, mire a kisfiú hozzátette:
- Köszönöm apa, hogy megmutattad, milyen gazdagok is lehetnénk.

2011. január 7., péntek


“Nem az számít honnan indulsz, hanem az, hogy milyen döntéseket hozol arról, hogy hová akarsz végül eljutni.” 

/Anthony Robbins/

Magasra nőni, csak rendíthetetlen alapokon lehet…

Egy fa nő a hegy tetején.
Mennyi idő kell hozzá?
Ráadásul külső szem csak a lombjait látja, gyökereit nem.
Pedig ez teszi a fát naggyá, erőssé, hogy egyre mélyebben
belenöveszti magát a föld sűrű sötét rétegeibe.
Amit látni, az belülről és alulról növekszik.
Ami a növekedés folyamatát segíti, az a belső szilárdság.
A bizonyosság: - Úgy lesz, ahogy megálmodtam.
Magasra nőni csakis rendíthetetlen alapokon lehet.
Másik lényeges dolog: Külső alkalmazkodó készség.
Mit jelent ez?
Mindig a legkisebb ellenállást követni.
Mindenhová bejutni, fogást keresni, hajlékonyan, szívósan –
szüntelenül alkalmazkodva a külső lehetőségekhez.
A növekedés küzdelem, de nem az a célja, hogy legyőzd
a világot, hanem, hogy kiteljesedj.
A növekedés akadálya a türelmetlenség.
Idővel a gyökérzet a sziklát is átrepeszti, belefúrja lágy szárait
a kemény kőbe, de ha ezt a lassú küzdelmet sietteted,
akkor az egészből nem lesz semmi.

/Müller Péter/

2011. január 6., csütörtök



Gyermekké tettél

Gyermekké tettél. Hiába növesztett
harminc csikorgó télen át a kín.
Nem tudok járni s nem ülhetek veszteg.
Hozzád vonszolnak, löknek tagjaim.

Számban tartalak, mint kutya a kölykét
s menekülnék, hogy meg ne fojtsanak.
Az éveket, mik sorsom összetörték,
reám zudítja minden pillanat.

Etess, nézd - éhezem. Takarj be - fázom.
Ostoba vagyok - foglalkozz velem.
Hiányod átjár, mint huzat a házon.
Mondd, - távozzon tőlem a félelem.

Reám néztél s én mindent elejtettem.
Meghallgattál és elakadt szavam.
Tedd, hogy ne legyek ily kérlelhetetlen;
hogy tudjak élni, halni egymagam!

Anyám kivert - a küszöbön feküdtem -
magamba bujtam volna, nem lehet -
alattam kő és üresség fölöttem.
Óh, hogy alhatnék! Nálad zörgetek.

Sok ember él, ki érzéketlen, mint én,
kinek szeméből mégis könny ered.
Nagyon szeretlek, hisz magamat szintén
nagyon meg tudtam szeretni veled.

/József Attila/ 



Egyszerű vers  

Mikor már minden sötét és felszakad köröttünk lilán az ég,
akkor szeretném látni a szemedet.
Mikor látlak, csak a szemedet nézem és szeretném meg-
csókolni kezedet merészen.
Szeretném megcsókolni s mikor ott vagyok Melletted, tudom,
hogy nem fogom megcsókolni a kezedet.

/József Attila/

Betlehemi királyok
 
Adjonisten, Jézusunk, Jézusunk!
Három király mi vagyunk.
Lángos csillag állt felettünk,
gyalog jöttünk, mert siettünk,
kis juhocska mondta - biztos
itt lakik a Jézus Krisztus.
Menyhárt király a nevem.
Segíts, édes Istenem!

Istenfia, jónapot, jónapot!
Nem vagyunk mi vén papok.
ůgy hallottuk, megszülettél,
szegények királya lettél.
Benéztünk hát kicsit hozzád,
Üdvösségünk, égi ország!
Gáspár volnék, afféle
földi király személye.

Adjonisten, Megváltó, Megváltó!
Jöttünk meleg országból.
Főtt kolbászunk mind elfogyott,
fényes csizmánk is megrogyott,
hoztunk aranyat hat marékkal,
tömjént egész vasfazékkal.
Én vagyok a Boldizsár,
aki szerecseny király.

Irul-pirul Mária, Mária,
boldogságos kis mama.
Hulló könnye záporán át
alig látja Jézuskáját.
A sok pásztor mind muzsikál.
Meg is kéne szoptatni már.
Kedves három királyok,
jóéjszakát kívánok!

/József Attila / 
1929. december

2011. január 5., szerda


Látod!?

Lopjál el egy percet
Minden nap magadnak!
Mikor nem figyelnek,
Mikor elaludtak
Azok, akik őrzik
Előled, hogy ne tedd!
Akkor kell csinálni
Úgy, hogy észre se vedd
te sem, csak érezzed!
Valamit most kaptál,
Még ha úgy loptad is,
Mégis megmarad már
Neked mindörökké!
Csak neked! Nem másnak!
Ha keresnék rajtad,
Mondd, hogy nem is láttad!
Ebből a pár percből,
Lesznek majd az évek,
Amiről utólag
Azt mondhatod: 'Szépek
voltak' és már bánod,
Hogy csak ennyit tettél
el magadnak. - Látod!?

/Gámentzy Eduárd/

"Az élet olyan, mint egy doboz bonbon.
Sosem tudhatod, mit veszel ki belőle."

/Forrest Gump/

Ne mondd...
Ne mondd, hogy "úgy is jó!" Ne mondd…
Ne mondd, hogy "mindegy!" Nem igaz!
Napod ezer parancsot ont,
s ha nem igyekszel, lemaradsz!

"Úgy is" semmi sem sikerül!
Ha minden "mindegy", célt nem érsz -
csak úgy, ha küzdesz emberül!
Győzni az fog, ki tettre kész…

De azt, hogy "úgy sem", azt se mondd!
Csatát veszt, aki csügged, és
a tett helyett csak könnyet ont…
Az "úgy sem" az a csüggedés!

Hát sose légy reménytelen…
Kövessünk el bár száz hibát,
a győztes az lesz - higgy nekem! -
kit jó szándék hajt s értelem,
és helyrehozni nekilát.

/B. Radó Lili/

Most...

Most, amikor éjfélekig
kell dolgozom gönyedt-hajolva,
hogy nincsen percnyi pihenés:
most van szükségem mosolyodra.

Most, amikor zúgó fülem
szavak olvadt érceit issza:
most van szükségem nagyon
simogató-lágy szavaidra.

Most, amikor fáradt kezem
törött szárnyú madárként rebben:
most kell, ha csak egy percre is,
hogy megpihenjen a kezedben.

Az átvirrasztott éjszakákat
enyhítse egy-egy pillanat;
hisz ezerévnyi pihenést ad
mosolyod, kezed és szavad...

/Szilágyi Domokos/

Versek

Nekem vér és könny, izom és ideg,
nektek csupán szó: izzó vagy hideg.

Nekem egy villanás velőmön keresztül,
nektek röpke ötlet: pillátok se rezdül.

Nekem elérhetetlen vágy, mely elveszít,
tinektek könnyű sóhaj és jól esik.

Nekem vak szenvedélyek, kegyetlen várurak,
tinektek téli estén elfutó hangulat.

Ha vér, ha vágy, ha vád, ha könnyes szó, vagy nyersebb:
nekem az életem. Mindenki másnak: versek.

/B.Radó Lili/ 

2011. január 4., kedd


"Mennyi mindent el tudunk viselni 
egymásba kapaszkodva,
és milyen magányosak, céltalanok vagyunk,
ha nincs egy kéz, amelyik simogat,
ha nincs egy szempár, amelyik azt sugározza
-a gondok, bajok közepette is, -
hogy fontos vagy nekem.."

/Gabriel Garcia Márquez/

Szavak

Szavak, melyek elsuhannak,
De belül, mégis megmaradnak.
Szavak, mik olykor előbújnak,
S nyugodni nem hagynak.
Szavak, melyek elgondolkoztatnak,
Némelyek felvidítanak,
Mások elszomorítnak.
Szavak, mik sokszor nem hatnak,
Fülem mellett elsiklanak.
De vannak szavak,
Mik kedvességgel, értelemmel átszőve szólnak,
S van, mikor bántóan hatnak.
De a lényeg, hogy vannak szavak!
Hisz mind valahol megmaradnak.
Szavak, mik megfognak,
S magukkal ragadnak.
De fontos, hogy vannak szavak,
Ha mind magukról, nem is hallatnak,
Mert van, amit csak a szívek hallanak,
S a lelkek, mint jó postás, továbbítanak.
Van úgy, hogy nem kellenek szavak,
Egy érintés, egy pillantás néha kedvesebben szólnak,
Mint a legédesebb szavak.
Bár, akkor sem árt, ha vannak szavak.

/Fridli Zoltán/ 

Egyetlen egy perc

 


Zárd kulcsra az ajtót! Ne kérdezz most semmit!
Tartózkodó mozdulatban állj, állj meg néhány percig.
S utána határozott lépésekkel gyere közelembe,
Szoríts olyan dühvel, mintha testem préda lenne.

Ne engedj, ha fájna is csak szoríts egyre jobban!
Sóhajtozó hangom már én magam sem halljam.
S ha felgyorsul a szívdobbanás lázadozón csókolj,
Mint kopár szigeten, mikor éhségnyomor tombol!

Ölelj felgerjedő vihar nyomán a földillatú széllel.
Mely szenvedélyért dühöng, ha közeleg az éjjel.
Szeress vulkántűzzel, mi lángcsóvát vet könnyen,
Vagy villám erejével, mely magas égben dörren.

Adj magadból mindent nekem az utolsó erődig,
Szálljon az a tüzes varázs a fényben bújt felhőkig,
Válj velem majd eggyé, csak egyetlen egy percre,
Hogy érezzem, nincs más ember, aki így szeretne.

/Kun Magdolna/


2011. január 3., hétfő


Ki talál meg ?

Irdatlan nagy úton elvesztettek engem,
jó meleg tenyérből hideg földre estem.

Hideg földre estem, nyitott szemmel, ébren,
bitang jószág lettem, látom, tudom, érzem.

Mikor földre estem, bár meghaltam volna,
önnönmagamnak is bár elvesztem volna!

Távolodni léptét így hallgatom, élve,
fájdalmam ragyog csak körülsötét éjbe.

Nagyon nehéz voltam? terhes úti járom,
azért hagyott engem ismeretlen tájon?

Vagy nagyon is könnyű? nem érezte súlyom,
s úgy ejtett el engem véletlen az úton?

Ha visszafordulna, még visszatalálna,
még senki se lépett a lába nyomába.

De messze van az már, nem keres az engem.
Ragyog a fájdalmam. Ki talál meg engem?

/Lányi Sarolta/

 Az elnémult

Többet olvasok, mint beszélek.
Lassanként elfelejtem a szavak hangzását:
agyamba ágyazottan szundikálnak,
nehezen, kedvetlenül ébredeznek.
Néha álmosan melléütnek
az éppen kelő fogalomnak.

Néma vagyok, hol mások társalognak.
Szeretteim előtt is szégyenlem magam,
csak gondolatban mesélem nékik
életemet, kezdetétől fogva
végig.

/Lányi Sarolta/

2011. január 2., vasárnap


"...ha kérhetnék az Istentől magam számára valami szépet és nagyot, azt kérném, hogy adjon nekem is egy egyszerű kicsi házat, négy szobával, vadszőlős tornáccal, öreg körtefával. Mohos legyen a teteje, s olyan kicsi legyen, hogy ne férjen el benne izgalom, perpatvar, békétlenség. Csak én s az, akit szeretek..."

/Wass Albert/


"És ekkor hirtelen, egy pillanat alatt, egyszer az életben meglátsz valakit, és tudod, hogy minden álmod valóra vált. Olyan ez, mint amikor felébred az ember, a feje még kába, a látása homályos, nem is tudja pontosan miért, aztán hirtelen, a reggeli kávéivás közepén eszébe jut az álma. Először csak az álom kis szelete, aztán nagyobbik része, aztán az egész. Fölidéződik hirtelen a teljes történet színhelyestől, szereplőstől. Ismerős lesz az egész, és az ember szeretne visszajutni az álom színhelyére. De nem tud. Akármennyire próbálja, nem tud. Az álom üldözi majd tovább. Lehet, hogy egy napig. Lehet, hogy egy életen át."

/Danielle Steel/

Csak a Te karodban... 

Tűzre bíztam, szél vitte el,
hamuként szállt, messze-messze
- a neveddel;
gyertyalángon életre égetett álmok,
tündérszárnyakra, szivárvánnyal varrt
- kívánságok;

ne bánts meg újra, nincs több erőm,
szívemen frissek még a sebek,
s ha álmodom is az ölelést, a csókot,
csak a Te karodban jó - csak Veled -
mert az álmokban,
csak nekem szikrázik a szemed.

/P. Pálffy Julianna /Carie/ /