Levél Y-nak
Szeretlek.
Csak így, ilyen köznapian,
ilyen egyszerűen, ha úgy tetszik semmitmondóan,
hisz a legtöbb levélben így írják: szeretettel,
és ez nem súlyosabb, mint a kérdés:
mi újság, hogy vagy és effélék.
Pedig milyen kevés ember iránt vagyunk szeretettel,
mennyi közöny, rosszallás, idegenség,
gyanakvás, harag, meg nem értés,
mennyi odvas, rossz indulat fűz bennünket egymáshoz,
kis és nagy közösségünk zárt rendszerében.
Milyen kevesen figyelnek szavainkra,
ha azt mondjuk: elvtársam, kedves barátom,
egyetlen szerelmem, mikor mit ír elő a konvenciónk,
miközben szavaink tartalma rég kihullott,
és ezt nem kéri tőlünk senki számon
hisz megszoktuk. Őszinte részvétem, szívből gratulálok,
és a szeretlek, ha egyáltalán kiejtjük,
nem több közhely szavaink egyikénél,
ami kéznél van, mint a papírzsebkendő vagy a golyóstoll.
De hát én szeretlek, salakmentesen, forrástisztán,
őrzöm hangod emlékezetem kazettájában,
és őrzi testem kezed simítását,
őrzi pulzusom felgyorsult ritmusa,
a visszapergetett filmszalagon,
az egyszerit, a megismételhetetlent,
az egymásra talált test ünnepét,
az egymást dajkáló lélek hétköznapjait.
Szeretlek
és folytathatnám: szeretlek, mint....
és bizonyára jutna eszembe még friss hasonlat,
jól hangzó, kevésbé kopott,
de így mondom pőrén, dísztelen,
vedd vallomásnak vagy tényközlésnek,
akár messze vagy,
akár a szomszéd szobában,
akármi volt, van, vagy lesz velünk,
igémet hirdetem, vállalom, vissza nem vonom:
szeretlek!!!!
/Ágai Ágnes/
