Szívem világa

 Szétfúj a szél

És irígyelni kezdtem azokat,
akik lelkesen is normálisak
tudtak lenni, maradni. Sokszor oly
laza voltam, mint egy homokszobor,
reszelék-szobor, s egész lelkemet
szorítottam, minden figyelmemet
a külvilágra: kedv ha semmi sincs,
akaratom, mint mágneses gerinc,
tartsa össze omló szemcséimet,
különben szétfúj a szél... Rengeteg
új erő kellett hozzá, s fegyelem,
hogy mégiscsak egyensúlyom legyen
a belső hintán. Végül már egész
villámgyors lett a visszazökkenés; -
de azért ez a furcsa művelet,
a kettős figyelés, kimeritett;
s mit értek még a lélek kínjai,
ha nem tudtam őket elmondani?

/Szabó Lőrinc/