„Ellentétes igazságok korszakát éljük. Ami az egyik embernek fácántojás, az a másiknak varjútojás. Ami az egyik népnek varjútojás, a másiknak fácántojás. (…) Meg kell gondolni mindig, hogy nem csak nekem lehet igazam, másnak is lehet. Ugyanaz a tojás lehet nekem varjútojás, másnak fácántojás. S ha én tudom, hogy valóban lehet egy és ugyanazon tojás kétféle egyszerre, akkor én okosabb vagyok, mint az, aki ezt nem tudja és ha okosabb vagyok, akkor én kell tűrjek és hallgassak. Mert olyan a világ, hogy aki okos, az tűr és hallgat.”

/Wass Albert/

„Templomba jártam, imádkoztam.

 Isten segíts! - mondtam.

 De Isten tudja, hogy csak mi tudunk magunkon segíteni.”

/Márai Sándor/

„Ha én egyedül vagyok, magamra vagyok hagyatva, akkor még gondolkodni sem tudok rendesen. Ha viszont együtt vagyok valakivel, aki figyel rám, akivel meg lehet beszélni azt, ami érdekel engem, az igenis számít. És nem kell feleleteket adnia, nem kell tanácsolnia dolgokat - ez nem erről szól. Az is egy definíciója a szeretetnek: hogy semmit nem fogok csinálni. Hogy veled leszek, de nem foglak semmire kényszeríteni.”

/Feldmár András/

„Van egy mondat... "Szükségem van rád."

 De hogyan? És miért?

 Egyszerűen azért, mert vagy, létezel, élsz.

 Mert megnyugtató érzés számomra a létezésed.

 Nem lehet megmagyarázni, hogy miért. De nem is kell.

 Önzés ez? Egy picit, talán. (...)

Ám ha te is ugyanezt éled meg, akkor már nem önzés,

 akkor valóban igazzá, tisztává, önzetlenné válik a mondat.”

/Csitáry-Hock Tamás/

„Valami van a télben, ami a gyermekkora emlékeztet, közvetlenül és fájdalmasabban, mint más évszakok. A hó kékesszürke színében, a szobák alkonyatában, a kályhák nyers, orrfacsaró illatában, mindebben van valami bizalmas és örökre elveszett. Ez az emlék didergésre késztet. Olyan a gyermekkor emléke télen, mint egy sivár, elhagyott lakás, ahonnan kiköltözött mindenki, akit szerettünk, mint egy lakás, melyből elhordták a bútorokat, s melyet nem lehet többé kifűteni.”

/Márai Sándor/

„Furcsa, több ezer emberrel találkozunk és egyik sem fog meg igazán.

 Aztán megismerünk valakit, aki megváltoztatja az életünket.

 Örökre.”

/Szerelem és más drogok c. film/

„A valódi szerelem elszakíthatatlan. A valódi szeretet elvághatatlan. Ha kicsit hátrébb húzódsz, ha visszaveszel hangodból és jelenlétedből, az érzelmi kötések nyúlni kezdenek. A feleslegesek leszakadnak, a lényegesek kitartanak – a távolság minden érdekkapcsolat alól felszabadít. Sose akard ésszel kitalálni, hogy melyik érzelem valódi, s melyik nem.”

/A.J.Christian/

„Minden egyes könnycseppel, mit

Hullatunk,

Kevesebb lesz, folyton fogy a

Bánatunk;

S minden egyes szálló sóhaj

Visz belőle valamit...

- Hej, az idő, hej, az idő

Tűrni lassan megtanít,

Lassan-lassan megtanít...”

/Nadányi Zoltán/

„Valami mindig közbejön: létfontosságú semmiségek

miatt halasztjuk mindig azt, mi életté tenné a létet,

pedig adódna még idő kifogni az adott időn,

igen, adódna még idő, de valami mindig közbejön.”

/Baranyi Ferenc/

„A bánat, mint egy betegség, az egész testére hatással volt. Megborzongott, pedig nem volt hideg, a gyomra felkavarodott, pedig üres volt, ízületeiben és mellkasában pedig furcsa fájdalmat érzett. Soha nem tartotta az érzelmi mélypontot igazi szenvedésnek, pedig az volt, és tudta, még egy jó ideig nem fog túljutni rajta.”

/J. R. Ward/

„Az élet egy befejezett, kész feladat, amelynek elviselésétől senki sem kíván idő előtt megszabadulni. Végigélik az emberek az életüket, mint az esztendő különböző évszakai tökéletes bizonysággal következnek. Mindenkinek van tavasza, piros nyara, hosszadalmasan ásító ősze, megnyugtató tele. Élet, amely pontosan igazodik a kalendáriumhoz. Vannak fiatal napok, vannak öreg napok, jönnek és mennek ködök, szomorgó esők, májusok, novemberek, jó és rossz kedvek, ájtatosságok és káromkodások, betegségek és ropogó egészségek. Senki sem csodálkozik az életen, amint nem lep meg különösebben a tavasz áhítatos napsugara és nem váratlan az ősznek mogorvasága. Bolond az, akinek nem tetszik, hogy elmúlik a nyár. Okos ember megnyugszik a tél hótakarója alatt, az örökös némaságban, az emberhangtalan magányban.”

/Krúdy Gyula/

„Az anyák olyanok, hogy maminak szólítjuk őket, meleg a nyakuk meg a válluk, ahová a fejünket fúrjuk, és jó szaguk van. Az anyák mindig (mindenkor, bármikor etc.) velünk foglalatoskodnak, állandóan rajtunk tartják a szemüket, és ettől láthatóan boldogok. Boldogok. A szemük színe olyan, mintha az ég be volna borulva, de mégis ragyogna a Nap. Nevetős szemük mélyén - később - meglátjuk a szomorúságot is, az állandó, kiapadhatatlan és eltörülhetetlen fájdalmat, amelyről nem tudjuk, mire vonatkozik, hacsak nem magára a nevetésre. Enni adnak, inni adnak, puszit adnak. (...) Vagy arra ébredünk, hogy ülnek az ágyunk szélén, és fogják a kezünket. Vagy pihekönnyű tenyerüket a mellkasunkhoz tartják, a szívverésünkön, és így ébredünk. Akárhogy is, amikor kinyitjuk a szemünket, az ő arcuk tölti be az egész látható teret. A világot. Később lesz egy rövid szakasz, amikor nem szeretjük (a falnak megyünk tőle), ha hozzánk érnek. Nem kell ezt kimondanunk, tudni fogják, érezni, és megtorpannak az ajtóban, ezt még mi nem látjuk, és azt sem, hogy onnét hosszan és kedvtelve kémlelnek minket, (...) mi még az álmok ködében úszunk, amikor puhán, aranylón, mintha angyalhangot hallanánk, valami gyönyörűségeset, puhán, suhogva, igen, a nevünket, egy angyal rebegi el a nevünket, az első nyújtózkodást megelőző rebbenésünkre az anyák is rebbennek, elrebbennek, vissza abba az életükbe, amelybe nincs belátásunk, árnyékos vidék, és amely igazán sosem érdekelt bennünket, halljuk a nevünket az égből.”

/Esterházy Péter/

  

„Valamivel vitába szállni csak akkor tud az ember, ha le akarja győzni. Én nem akarok legyőzni semmiféle meggyőződést, nem akarok senkit sem eltéríteni a maga gondolkodásmódjától, törvényeitől. Semmi más jogot nem tartottam fenn magamnak másokkal szemben, mint azt, hogy ne törődjek a véleményükkel. De a joghoz, hogy igenis hidegen hagyhasson mások meggyőződése, ragaszkodom.”

/Szilvási Lajos/

„Soha nem ítélhetjük meg mások életét.

 Mindenki csak a maga fájdalmait és lemondásait ismeri.

 Lehet, hogy úgy érzed, jó úton jársz, de soha ne gondold, hogy ez az egyetlen helyes út.”

/Paulo Coelho/