Bármilyen megmérettetés megoldása mindig azzal kezdődik,

hogy elfogadom azt az állapotot, amiben vagyok.

Hálaadás

Köszönöm Istenem az édesanyámat!

Amíg ő véd engem, nem ér semmi bánat!

Körülvesz virrasztó áldó szeretettel.

Értem éjjel-nappal dolgozni nem restel.

Áldott teste, lelke csak érettem fárad.

Köszönöm, Istenem az édesanyámat.

Köszönöm a lelkét, melyből reggel, este

imádság száll Hozzád, gyermekéért esdve.

Köszönöm a szívét, mely csak értem dobban

– itt e földön senki sem szerethet jobban! –

Köszönöm a szemét, melyből jóság árad,

Istenem, köszönöm az édesanyámat.

Te tudod, Istenem – milyen sok az árva,

Aki oltalmadat, vigaszodat várja.

Leborulva kérlek: gondod legyen rájuk,

Hiszen szegényeknek nincsen édesanyjuk!

Vigasztald meg őket áldó kegyelmeddel,

Nagy-nagy bánatukat takard el, temesd el!

Áldd meg édesanyám járását-kelését,

Áldd meg könnyhullatását, áldd meg szenvedését!

Áldd meg imádságát, melyben el nem fárad,

Áldd meg két kezeddel az Édesanyámat!

Halld meg jó Istenem, legbuzgóbb imámat:

Köszönöm, köszönöm az édesanyámat!!!

/Dsida Jenő/

„Ahelyett, hogy állandóan saját fájdalmadat és sorsodat siratod,

fordítsd tekinteted mások felé.

Ahelyett, hogy saját terhedet elviselhetetlennek kiáltod ki,

végy magadra valamit mások terhéből is.

Ahelyett, hogy állandóan sopánkodsz,

érezz együtt azzal, akinek még nehezebb a sorsa, mint a tiéd.

Ahelyett, hogy másoktól vársz megértést,

vigasztalj másokat.

És akkor sokszor nem tudod majd, hogy mi is történik veled:

mások terhét vetted magadra, és a sajátod vált könnyebbé,

beteget gyógyítottál és a saját szíved sebe hegedt be,

szomorút vigasztaltál és a saját lelked talált nyugalmat,

mások szenvedésén enyhítettél és saját tövised életét törted,

adni akartál és kaptál, azt hitted, hogy meghalsz és feltámadtál.”

/Kepler püspök/

Magamban, lassan, gondolkodva járom

Magamban, lassan, gondolkodva járom

az elhagyott, a puszta, néma tájat,

s szemem vigyáz, hogy arra most ne járjak,

hol a homokban emberé a lábnyom.

Menekvésem csak ez; rejtőzni vágyom

az emberek elől, kik rámtalálnak,

mert arcom őrzi visszfényét a lángnak,

mely bennem ég, s jókedvem tűnni látom.

S már azt hiszem, csak a hegyek s a völgyek,

folyók és erdők érthetik meg éltem,

mert máshol mélyen rejtve van keserve.

De bármilyen vad s zord utakra törjek,

el nem hagy az Ámor, ő kíséri léptem

vitázva, kérdezgetve és felelve.

/Petrarca/

(Szabolcsi Éva fordítása)

Francesco Petrarca (Arezzo, 1304. július 20. – Arquà, 1374. július 19.) az egyik legnevesebb itáliai humanista költő

„Meg kell tanulnod, hogy van, amikor igenis egyedül maradsz, és senki sem fogja majd a kezed, nem mondják azt, hogy elég vagy, és az egyetlen dolog, amiből erőt meríthetsz, az saját magad. De tudod mit? Ez a legjobb dolog, ami történhet veled.

Megedződsz, megerősödsz, és onnantól egy dolog biztos: nincs az a csapás, ami úgy össze tudna törni, hogy ne tudnál felállni. Tudod, miért?

Mert magadból szerzed az erőt, és nem másból.”

/Oravecz Nóra/

„Szeretnél lenni a víz, mely egy hosszú nap után felüdíti fáradt testét, a törölköző, mely minden porcikáját végigsimítja, magadba itatva róla a vizet. Lennél a tükör, amely minden nap láthatja, a cipője, amely pici lábához simul, vagy a rúzs, mely színesíti ajkát. Lennél a telefon, mely hallja hangját, a kanál, amit édes nyelvével megérint. Vagy a toll, mellyel gyönyörű, fenséges nevét leírja, vagy a papír, mely azt hordozza. Lennél. Minden lennél, de egyik sem lehetsz. Mégis, mindegyiknél több lehetsz. Mert te a lelkeddel simogatod, a lelkeddel öleled át, lelkeddel érinted meg, lelkedben hordozod nevét, szívét, a lelkeddel őrzöd. Soha nem múló vággyal.”

/Csitáry-Hock Tamás/

„Ha az utadat választod, fájni fog. Fájni, mert néha egyedül kell menned, és bizony törni fog a cipő. Néha hozzád vágnak valamit, vagy csak te rogysz le a földre teljes kimerültségben. De tudod, ahhoz, hogy ragyoghass, bizony néha össze kell törnöd. (...) Onnantól, hogy ismered az utat, ragyogás váltja fel a félelmet, hiszen tudni fogod: elég erős vagy mindenhez.”

/Oravecz Nóra/

  

„Vársz valakire. Egy Angyalra. Szeretnéd látni szemeinek csillogását, vágysz erőt meríteni mosolyából, kívánod hallani hangját. Mert... de nincs "mert"... nincs magyarázat, nem is kell. Vársz rá, szükséged van rá. Igen, vársz rá. Az Angyalra. Az Angyalra, pici szárnyakkal. De nem érkezik. És szomorú vagy... Ám történik valami. Az Angyal küld valamit. Egy pici tollacskát a szárnyaiból. És már tudod, amit eddig is éreztél: gondol rád, fontos vagy neki. És már nem vagy szomorú... a pici tollacska szárnyakat ad... neked is.”

/Csitáry-Hock Tamás/

„Vágytam én már sok mindenre. De rá kellett jönnöm, nincs annál erősebb vágy, mint amikor a másik közelségére vágyunk. Amikor úgy vágyunk a másik közelségére, hogy az nem lehet mellettünk, amikor vágyakozásunk kielégíthetetlen, vágyunk tárgya elérhetetlen. Ettől kezdve elindul az ördögi kör, a gyötrő láncreakció, amiből képtelenség kiszállni, hiszen az ösztön a mozgatórugója. Elindul a játék, az a kínzó játék, amit férfi és nő ösztönösen játszik egymással. A játék, amely során nem is a másik testét kívánod, hanem a lényét. Minden porcikáddal kívánod a látványát, ami talán messze van a tökéletestől, de számodra a mindent jelenti. Kívánod a hangját, aminek érzékelésére a körülötted zajló világban megáll az idő, és a te saját hangod is átváltozik. Idegen lesz, olyan, mintha nem is te volnál. Pedig ez a hang vagy csak te igazán. Mert minden, ami eddig volt, megszűnt létezni. Minden, ami eddig volt, a föld nyelte el. Minden, ami eddig szépnek tűnt, elveszítette szépségét. És értetlenül állsz ebben az idegen világban, mert egyszerűen nem találod a helyedet. Nélküle nem találod a helyedet. Mert a te helyed ott van, mellette.”

/Tomán Edina/

„Kell egy hang, ami bármikor megnyugtat, egy arc, ami mosolyra fakaszt egy szörnyen borzasztó nap után, egy tekintet, ami elfeledtet mindent, és emlékeztet arra, hogy mennyire szerencsés vagyok, hogy mellettem van, és biztosít arról, hogy itt bizony minden rendben lesz, ha fene fenét eszik, akkor is, mert olyan nincs, hogy együtt ne menne.”

/Oravecz Nóra/

„Tartozol... de te mégsem bánod. Mert ennek a tartozásnak nincs mértéke, nincs lejárati ideje. Nem pénzben, nem aranyban mérik. Egészen másban. Talán mosolyban. Vagy szívdobbanásban. Mert ez a legszebb tartozás. Mert nem "valakinek" tartozol. Hanem "Valakihez". Hozzá.”

/Csitáry-Hock Tamás/

Látlak... A túloldalon. Ahogy ott állsz a folyó partján, és nézel. Rám. És érzel. Engem. Én pedig téged. Aztán egy cölöpöt verek a mederbe. És te is. Aztán még egyet és még egyet. Aztán pallókat teszünk a cölöpökre. Egyre többet és többet. És egy napon a cölöpök, a pallók összeérnek. Elindulsz felém. Elindulok feléd. És középen találkozunk. A Lélekhídon.

/Csitáry-Hock Tamás/

  

"Mindenkinek megvan a maga társa. Mintha a két lélek egy volt volna, ott, ahonnan minden élet ered, s két testbe osztottan fújták volna alá, hogy itt éljen a földön, ezen a rendetlen csillagon. S a két léleknek keresnie kell egymást. Meg kell találnia egymást, különben örökre hiányzik a szívének a fele. S ha meg nem találja egymást, s nem a maga felével egyesül, holtáig érzi a tévedését, szívének a hiányosságát, csonkaságát. "

/Gárdonyi Géza/

„Kívül, belül maradjon

Békében az ország;

A vásárra menőket

Sehol ki ne fosszák.

Béke legyen a háznál

És a szívredőben.

Adjon Isten, ami nincs,

Ez új esztendőben.”

/Arany János/