Téli világ

Megölte valaki magát,

Az hozta ezt a rút időt.

Fuj a szél, táncol a tányér

A borbélyműhelyek előtt.

Hol a boldogság mostanában?

Barátságos meleg szobában.

A napszámos, napszámosné

Tuskót fürészel és hasít;

Daróc pólyában gyermekök

A szélvésszel versenyt visít.

Hol a boldogság mostanában?

Barátságos meleg szobában.

Jár nagy léptekkel föl s alá

A katona az őrhelyen,

És számlálgatja lépteit;

Kínjában mást mit is tegyen?

Hol a boldogság mostanában?

Barátságos meleg szobában.

A hosszulábu drótostót

Kopott gubáját cepeli;

Az orra érett paprika,

S hidegtől folynak könnyei.

Hol a boldogság mostanában?

Barátságos meleg szobában.

Barangol a vándorszinész

Egy falutól a másikig;

Meleg ruhája nincs ugyan,

De mindazáltal éhezik.

Hol a boldogság mostanában?

Barátságos meleg szobában.

Hát a cigány?... vacog foga

A rongyos sátorok alatt;

Kopogtat a szél és bemegy,

Bár a cigány nem szól: szabad!

Hol a boldogság mostanában?

Barátságos meleg szobában.

Megölte valaki magát,

Az hozta ezt a rút időt.

Fuj a szél, táncol a tányér

a borbélyműhelyek előtt.

Hol a boldogság mostanában?

Barátságos meleg szobában.

/Petőfi Sándor/

"A legfontosabb dolgokat a legnehezebb elmondani.

Ha ezekről beszélsz, nevetségesnek érzed magad, hiszen szavakba öntve összezsugorodnak - amíg a fejedben vannak, határtalannak tűnnek, de kimondva jelentéktelenné válnak. Ám azt hiszem, többről van itt szó.

A legfontosabb dolgok túl közel lapulnak ahhoz a helyhez, ahol a lelked legféltettebb titkai vannak eltemetve, irányjelzőként vezetnek a kincshez, amit az ellenségeid oly szívesen lopnának el. Ha mégis megpróbálsz beszélni róluk, a hallgatóságtól csak furcsálló tekinteteket kapsz cserébe, egyáltalán nem értenek meg, nem értik, miért olyan fontos ez neked, hogy közben majdnem sírva fakadsz.

 És szerintem ez a legrosszabb. 

Amikor a titok nem miattad marad titok, hanem mert nincs, aki megértsen." 

/Stephen King/

Tündérálom

Ott, messze fenn északon
túl gomolygó ormokon
ott, ahol a madár se jár,
lakik egy Tündér és kedvesére vár.

Minden reggel ablakhoz suhan,
s tekint világok felé
bejár eget, földet, poklokat,
de kire vár, nem lelé.

Kezét nyújtja, hátha jön -
éneke hegyeknek köszön
ajkán mosoly, mert remél -
napra nap, éj éjre kél.

Nem fárad minden nap kelni fel
hinni erővel: a nap közel,
mikor megnyílik a felhők óceánja,
s a ködön át feltűnik szerelmes párja.

Hiszi akarattal: itt van az óra,
bár százévek teltek el azóta,
hogy Ő elment, messze el,
de mégis hiszi: az idő közel.

S akkor a felhőóceánon át
meghallja kedvese dalát,
s már repül is felé...
Tündéralakját a sötét völgy elnyelé.

/Őri István/

Álomtakaró

Álmaidból szőjj puha takarót,
s terítsd magadra,
mert kint hideg van.

Sződd nagyra,
hogy nekem is jusson belőle,
mert én is fázom.

Sződd még nagyobbra,
hogy mindenkit betakarhass vele,
mert hideg a világ és idegen.

Énekeld el az álmaidat,
és táncolj hozzá.
Dalod legyen melegem, táncod erőm.

Serény kezekkel öltsd a szálakat
készítsd el hamar, mert fázom
siess, hogy minden a helyére kerüljön,
mielőtt lemegy a fény.

Énekelj nekem,
suttogva, tündér-éneket
hogy gyönyörű álmunk legyen,
míg csendben alszunk,
s feledjük a fagy-sötét éveket.

/Őri István/

Ne ítélj!

Istenem, add, hogy ne ítéljek –
Mit tudom én, honnan ered,
Micsoda mélységből a vétek,
Az enyém és a másoké,
Az egyesé, a népeké.
Istenem, add, hogy ne ítéljek.

Istenem, add, hogy ne bíráljak:
Erényt, hibát és tévedést
Egy óriás összhangnak lássak –
A dolgok olyan bonyolultak
És végül mégis mindenek
Elhalkulnak és kisimulnak
És lábaidhoz együtt hullnak.
Mi olyan együgyűn ítélünk
S a dolgok olyan bonyolultak.

Istenem, add, hogy mind halkabb legyek –
Versben, s mindennapi beszédben
Csak a szükségeset beszéljem.
De akkor szómban súly legyen s erő
S mégis egyre inkább simogatás:
Ezer kardos szónál többet tevő.
S végül ne legyek más, mint egy szelíd igen vagy nem,
De egyre inkább csak igen.
Mindenre ámen és igen.
Szelíd lepke, mely a szívek kelyhére ül.
Ámen. Igen. És a gonosztól van
Minden azonfelül.

/Reményik Sándor/

Béke

Valami furcsa összehangolódás,
Valami ritka rend -
Széthúzó erők erős egyensúlya,
Mély belső bizonyosság idebent -
Bizonyosság arról, hogy élni jó,
Szenvedni elkerülhetetlen,
Szeretni tisztán: megistenülés,
Meghalni szép -
S a Kifejezést meglelni mindezekhez,
Megtalálni a felséges Igét:
Az Igét mindezekhez:
A Béke ez.
Orkán ordíthat aztán odakünt,
Robbanhat ezer bomba: kárbament,
De kárt nem okozott.
Bent:
Csend.
A Béke itt kezdődik.
Bent:
Csend.
Isten hozott.

/Reményik Sándor/

Biztatás

Mindig csak várni, hogy a dolgok eléd jönnek,
nem lehet.
Folyton azt lesni, mikor kapsz újabb
esélyeket,
Buta döntés: ne tedd!

Inkább lázadj fel, kelj ki önmagadból őrülten,
hogyha kell,
Ne mondhassák azt rólad, gyáva kolonca vagy
a sorsnak...
Vigyázz, mit miért teszel!

Vedd kezedbe a sorsod, hisz nem vagy
ostoba.
Ne hagyd, hogy elkábítson a vesztesek
mosolya.
Emberként élj, emberként harcolj!
Úgy, ahogy megálmodtad egykor

/ Bodnár Éva /

Mi a boldogság?

Mi a boldogság, mondd meg nagy király!
Az élet néked csak rózsát kínál.
A földgolyóból tiéd egy darab.
A koronát viseled egymagad.
A gyönyör szolgád és vágyad lesi.
Füled a nem szót nem is ösmeri.
Mi hát a boldogság: a hatalom?
a dicsőség? vagy csak a nyugalom?
Melyik a jó, és melyik az igaz?

- Egyik sem az.
Hanem ha a szomszéd népek
a koronám alá lépnek,
s hatalmam, mint óriás kart
 átnyújthatom a világon,
az lesz az én boldogságom.

- Mi a boldogság, szép leányka,
ki teremtve vagy a boldogságra?
- Ha koszorúsan, hófehérben
oltár elé hajlik a térdem,
semmit többé nem kívánok:
elértem a boldogságot.

- Virágbokor mézeshétben,
boldogságról beszélj nékem.
- Várjon uram még egy évet,
akkor szólhat csak az ének:
virágbokor, ingó-ringó, -
akkor jön a rózsabimbó.

- Mi a boldogság, jó anya?
- Csitt! Felébred a kisbaba!
Ő lesz, ő a boldogságom:
ha majd jönni-menni látom;
ha majd nagy lesz, mint az apja;
ha a sors el nem ragadja.

- Mi a boldogság, török szultán?
- Ha az Anteusz titkát tudnám.
- Mi a boldogság, szent apáca?
- Lelkemnek mennybe feljutása.

- Mi a boldogság, te agg?
- Ha lehetnék fiatalabb.
- Ingetlen koldus, szólj ugyan...
- Ha ingem volna, jó uram.

- Mi hát a boldogság, jóságos Úristen?
- Fiam, mindenkinek az, amije nincsen.

/Gárdonyi Géza/

Csak, szelíden szólj..   

Csak, szelíden szólj..

Ha velem beszélsz
Hangod halk legyen
Mint amikor a sírás fojtogat
Vagy amikor egy gyermek kéreget
Vagy amikor a miatyánk alatt
Ahogyan a hangod megremeg
Vagy ahogy egy könny csillan elő szemeden

Szelíden szólj, csak szelíden
Ha hozzám beszélsz
Ha van hozzám szavad
Szelíd legyél, mint a pirkadat
Mi télutón dereng a hegy felett
Elhessentve kissé a felleget
S remegve, mint első szeretőt
Szelíden öleli a hegytetőt
S aztán némán átfesti a tájat
Kell, hogy legyen egy kis alázat
Benned, ha tudod, hogy varázslat
Elfogadás és kis büszkeség, igen,
Szeretettel szólj, és szelíden.
A gyarlóság konok berkeiben
Hinni mindig az emberiben

Angyalként szólj, s csak szelíden.

Ha nem vagy itt

Vagy a levegő, amelyet beszívok,
a táplálék, amelyet visz a vér,
a látásom vagy - tán meg is lepődném,
ha tenszemeddel rám tekintenél -;
vagy, észrevétlen, mint ahogy a kéz,
a szív, az agy, a gondolat, akármi,
életem része, melyet bármikor
keresetlen is meg tudok találni; -
s mint a bonyolult óramű, ha elvész
egy alkatrésze, s tiktakja kihagy,
olyan lennék nélküled; és csak akkor,
csak akkor tudnám igazán: ki vagy.

/Szilágyi Domokos/

"Én nem tudom másképp, csak ennyit tudok.
A csodák helyett, csak egy mosolyt adhatok."

Ne rohanj

Mindig futsz valahová.
Soha sincs semmire időd,
Hangzik fel tőled a hivatkozás,
És csak folytatódik tovább
A versenyloholás.
Se látsz, se hallasz,
Senkire sem hallgatsz.
Csak lótsz-futsz, s loholsz,
Mint a versenyagár,
Aki csak a célban tudja meg,
Hogy a nyúl nem is volt valódi.
Elrohansz minden szép mellett,
Nem észlelsz semmit,
Amit pedig csodálni érdemes lenne.
Két hét alatt akarnád látni azt,
Amit egész évben észre sem veszel.
A léleknek nem kell pénz,
A lélek mindig valami szépet remél.
Kell neki mindennap a pillanat,
Amikor valami szépet befogad,
És felerősítve sugározza tovább,
Hogy szebb legyen tőle a világ.
Milyen kár, hogy szemlélődni elfeledtél már.
Pedig, ha tudnád, mi minden van utadban,
Mi mindent adott a teremtő, mint jutalmat.
A természet gyönyörű kincseit,
Évszakok hírnökét, virágok ezreit,
Fákat, lombokat, cserjéket, bokrokat,
Akik mind feléd fordulnak.
Ha néznéd, látnád is, óránként változik a kép,
Ahogy fordul a Nap, úgy kúszik tova az árnyék,
S a fák levelei mindig másképp mosolyognak,

A virágok szirmai más arcot mutatnak.

S amikor áttör a lombok közt egy fénysugár,

Van olyan, mint a színpadon a táncospár.

Látod, mi mindent hagysz ki naponta?

Pedig közelről, megállva más ám, mint rohanva.
Mennyivel szebb egy virág közelebb hajolva.
Autóból is másnak látszik a világ,
Amit onnan látsz, az messze nem olyan, mint igazán.

A pályán száguldva meg, két végpont között a semmi.

Érdemes, értelmes hát ennyire rohanva élni?
Szabad-e a szépet a szívbe be nem engedni?
Elmehetsz bárhova a világba, annak legtávolabbi sarkába,
Soha nem fogod meglelni,
Amit itthon, nap mint nap, nem tudsz észrevenni.
Mert mit nézel majd végig életed filmjén,
Ha közben nem vetted észre a körülvevő világot,
Nem ismerted személyesen az útközben nyíló virágot?
Nem hagytad köszönni a kis feketerigót,
S nem érted teremni, a pirosló csipkebogyót.
Gondolkodj, miért is rohansz és hová,
Mit ér, ha rohansz,
Mindig csak rohansz tovább?
Rohansz, és mégse érsz sehová.

/Rajki Miklós/

Meghitt beszélgetés a verandán

Csodálatosan békés délután.

Benne van teljes életünk.

Ülünk egymással szemben,

beszélgetünk.

Egyszerű és jó vagyok,

mint világ fölött lebegő

madár. Te átlátszó vagy,

tiszta, mint a levegő,

mint üvegkorsónk friss vize,

melyen átcsillan a nap.

Én szomjas vagyok

s te nem tagadod meg tőlem magadat.

/Dsida Jenő/

"Három olyan dolog van, amelyet mindig eltanulhat a felnőtt a gyerektől:

hogy kell ok nélkül örülni,

 hogy kell mindig valamilyen foglalatosságba merülni,

és hogy kell kíméletlenül kiharcolnia magának azt, amit ő akar."

/Paulo Coelho/

Milyen felemás

Milyen felemás érzések közt élünk,
milyen sokféle vonzások között,
pedig zuhanunk, mint a kő
egyenesen és egyértelműen.

Hányféle szégyen és képzelt dicsőség
hálójában evickélünk, pedig
napra kellene teregetnünk
mindazt, mi rejteni való.

Milyen
megkésve értjük meg, hogy a
szemek homálya pontosabb lehet
a lámpafénynél, és milyen
későn látjuk meg a világ
örökös térdreroskadását.

/Pilinszky János/

Egyirányú utca

 
De ami volt, az nem jön vissza többé
soha. Az idő egyirányú utca.
Örökké zuhog a jelen, s örökké
száraz lábbal kelünk át rajta: a múlt fölissza
szempillantás alatt. Lábbal előre vissza
nem szökken a műugró a trambulinra, és nem
lesz már a csorba ép, a foltos újra tiszta,
de ha mégis lehetne, hogyha valami résen,
a kozmosz féregjáratain át
zuhannál fölfelé, míg eléred azt a pontot,
ahol elromlott minden, hogy fölfejtsd a hibás
szemig a múlt kötését, másként legyen, ne mint volt,
bölcsőjében fojtsd meg a zsarnokot, vagy
kivándorlásra bírd tulajdon nagyapádat,
vagy azon vedd magad észre: egyszer csak ott vagy
saját gyermekkorodban, épp vasárnap
dél van, most merik szét a húslevest,
s te fényes űrruhádban, dülledt üvegszemed
rájuk emelve, a jövendő elvetélt
embriója, merev térdekkel lépegetsz
feléjük, vagy csak egy hang, testetlen sürgetés
vagy tiltás oldaluknál, súgod: „Tedd!” vagy „Ne tedd!”
– az is hiába volna. Nem lehet
csak egy szálat kihúzni, ha nem az összeset,
olyan szorosra szőtt a múltak szövedéke.
Mint bulldózer tolja maga előtt
a voltak összessége a rákövetkezőt,
ami volt egyszer, annak nincsen sohase vége,
vétkes vagy áldozat: nem felejtesz, nem felejtek,
a sérelem sérelmet szül, a seb
sebezne, és nincsen, ki mint bokára ejtett
szoknyából vetkező, a múltjából kilépne,
s azt mondaná: „Igen, én ezt tettem veled,
ahogy mások velem: bocsáss meg érte!”
És ha lehetne, ha mégiscsak visszatérne,
ki már soha, megint csak gázszámlákról beszélne,
csöpögő vízcsapokról, s te is csak azt felelnéd,
amit akkor, s nem mondanád: „Ne menj még!
Fél életem viszed magaddal, hogyha elmégy!”

/Rakovszky Zsuzsa/

Élek.
Most csak eszem, és az evésen kívül semmi mást nem csinálok.
Ha aztán nekiindulok, csak a menésre fogok gondolni.
Ha majd harcolnom kell, lehet, hogy meghalok egy napon,
amelyik ugyanolyan jó lesz a halálra, mint bármelyik másik.
Mert én sem a múltamban, sem a jövőmben nem élek.
Csak jelenem van, engem ez érdekel."

/Coelho/

Vannak sorok

Vannak sorok...,
amiket írni kell!

...mert muszáj!
...mert valami hajt,
szorít belül
és ha nem sikerül
"verssé" formálni
a sok tolakodó betűt...
az sem számít!
Csak ámít,
amikor azt hiszed
szabályok,
rímek teszik "verssé"
a versedet.
A lélek,
az érzés vezesse
kezedet és
ne számolj szótagot...
csak figyeld
a dallamot,
ami belülről árad
és nem a kezedet
vagy a szádat,
a szívedet hagyja el.

Minden szóban
benne leszel,
minden betű Téged
ölel.
A sorokban,
ha így teszel,
a mindenség
jön hozzád el.

...mert vannak sorok,
amiket írni kell...

"Szeretem a ködöt, amely eltakar, és egyedül lehetek benne.
Szeretem a ködöt, mert csend van benne,
mint egy idegen országban, amelynek lakója a magány,
királya pedig az álom.
Szeretem a ködöt, mert túl rajta zsongó jólét,
meleg kályha, ölelésre tárt karok és mesék vannak,
melyek talán valóra válnak.
Szeretem a ködöt, mert eltakarja a múltat, a jövőt,
és a jelen is olyan homályos benne, hogy talán nem is igaz.
Olyan kevesen szeretik a ködöt,
és olyan kevesen találkozunk benne, de akik találkozunk,
nemcsak a ködöt, de egymást is szeretjük."

/Fekete István/

"Amikor az embereket az a megrázkódtatás éri,
hogy látszólag vég nélküli viharokat látnak,
és az életük csapások sorának látszik, eltűnődhetnek,
hogy miért kaptak ennyi próbatételt,
és miért mutatkozik Isten ilyen kegyetlennek.
A megpróbáltatásokon keresztülmenni olyan,
mint sziklának lenni egy kőcsiszolóban.
Ide-oda lökdösnek és felhorzsolódsz, de csiszoltabban
és értékesebben kerülsz ki onnan,
mint amilyen valaha voltál.
Most már a még nagyobb leckékre is felkészültél,
nagyobb kihívásokra, és egy nagyobb életre.
Minden rémálomból áldás lesz, amely az élet részévé válik."

/Elisabeth Kübler-Ross/

Élet-Leckék

" A szoba tele van sötétséggel, és te ki akarod taszigálni a sötétséget a szobából.
Teljes erődből lökheted, ütheted, vághatod, de nem fog sikerülni.
Sőt, érdekes módon alul maradsz egy olyasvalamivel szemben, ami nem is létezik.
Kimerülten, leverten... az elméd azt fogja mondani, hogy ez a sötétség olyan erős és hatalmas,
hogy képtelen vagy megbírkózni vele, képtelen vagy eloszlatni, elkergetni.
Ez egy helytelen következtetés; nagyon logikus, de helytelen.
Csak egy kis gyertyát kell behoznod.
Nem kell elkergetned a sötétséget.
Nem kell harcolnod ellene - az a legnagyobb ostobaság.
Csak hozz be egy kis gyertyát, és a sötétség magától eltűnik.
Nem kimenekül - nem tud elmenekülni, mert alapjában véve nem is létezik; nem is volt bent,
így nem is tud kimenni sem.
A fény az, ami bejött és kimegy;
a fénynek pozitív léte van.
Ha meggyújtod a gyertyát, akkor nincs ott a sötétség
- ha elfújod a gyertyát, akkor megint ott van.
Ha a sötétséggel akarsz kezdeni valamit, akkor
a fénnyel kell tenned valamit;
ez furcsa, illogikus, de mit lehet tenni?
Ez a dolgok természete.
Nem tudod feladni az egót, mert nem is létezik.

Csak annyit tehetsz, hogy behozol egy kis tudatosságot,
egy kis tudatot, egy kis fényt."

/Osho/

"Ha valamilyen életszabály kialakult életünkben, ahhoz mindenáron ragaszkodnunk kell; mert a felnőtt ember élete úgy áll össze szabályokból és életmódokból, mint egy épület szilárdan összerótt téglákból, s nem tanácsos megingatni ezt a szerkezetet, azzal, hogy az egyik vagy másik téglát elmozdítjuk a helyéről.

Negyven éven túl megtelik az életünk rendszabályokkal, melyeket tekinthetnek mások rigolyáknak, mi tudjuk, hogy igazi értelmük a védekezés az anarchia ellen.

Felkelés, lefekvés, szórakozások, munkaidő, emberekkel való kapcsolatok, mindezt idővel szigorú törvények szabályozzák."

  /Márai Sándor/

Balázsolás

Szépen könyörgök, segíts rajtam, Szent Balázs!
Gyermekkoromban két fehér
gyertyát tettek keresztbe gyenge nyakamon
s úgy néztem a gyertyák közül,
mint két ág közt kinéző ijedt őzike.
Tél közepén, Balázs-napon
szemem pislogva csüggött az öreg papon,
aki hozzád imádkozott
fölém hajolva, ahogy ott térdeltem az
oltár előtt, kegyes szokás
szerint, s diákul dünnyögve, amit sem én,
s ő se jól értett. De azért
te meghallgattad és megóvtad gyermeki
életem a fojtogató
torokgyíktól s a veszedelmes mandulák
lobjaitól, hogy fölnövén
félszáz évet megérjek, háladatlanul,
nem is gondolva tereád.
Óh ne bánd csúf gondatlanságom, védj ma is,
segíts, Sebasta püspöke!
Lásd, így élünk mi, gyermek módra, balgatag,
hátra se nézünk, elfutunk
a zajló úton, eleresztve kezetek,
magasabb szellemek – de ti
csak mosolyogtok, okos felnőttek gyanánt.
Nem sért ha semmibe veszünk
s aztán a bajban újra visszaszaladunk
hozzátok, mint hozzád ma én
reszkető szívvel… Mosolyogj rajtam, Balázs!
ki mint a szepegő kamasz,
térdeplek itt együgyű oltárod kövén –
mosolyogj rajtam, csak segíts!
Mert orv betegség öldös íme engemet
és fojtogatja torkomat,
gégém szűkül, levegőm egyre fogy, tüdőm
zihál, s mint aki hegyre hág,
mind nehezebben kúszva, vagy terhet cipel,
kifulva, akként élek én
örökös lihegésben. S már az orvosok
kése fenyeget, rossz nyakam
fölvágni, melyet hajdan oly megadón
hajtottam gyertyáid közé,
mintha sejtettem volna már… Segíts, Balázs!
Hisz a te szent gégédet is
kések nyiszálták, mikor a gonosz pogány
kivégzett: tudhatod, mi az!
Te ismered a penge élét, vér izét,
a megfeszített perceket,
a szakadt légcső görcseit, s a fulladás
csatáját és rémületét.
Segíts! Te már mindent tudsz, túl vagy mindenen,
okos felnőtt! Te jól tudod,
mennyi kínt bír el az ember, mennyit nem sokall
még az Isten jósága sem,
s mit ér az élet… S talán azt is, hogy nem is
olyan nagy dolog a halál.

/Babits Mihály/

"A szükség sok mindenre rákényszeríti az embert."

  /Nora Roberts/

"Nem alkuszom meg többé! Az ember éljen olyan életet, amely méltó önmagához, a vágyaihoz... Eddig mindent csak jobb híján tettem, rossz szájízzel, tengődve. De most belekóstoltam abba a határtalan érzésbe, hogy élek. Érzem, hogy élek. És nem adom fel, így akarok most már élni, mindig.

Ha belebukom, szörnyű lesz, de akkor is elmondhatom legalább, hogy megpróbáltam."

  /Lugossy Gyula/

"Jóvátenni úgysem lehet semmit,

az élet elrontott dolgait nem lehet jóvátenni azzal, 

ha tovább rontjuk a dolgokat."

  /Wass Albert/

"Furcsa, hogy a kor előrehaladtával az ember mennyire másképpen gondolkodik a sorsról és a végzetről. Fiatalon még meg vagyunk győződve arról, hogy az élet csupa választási lehetőség. Ott állunk megannyi ajtó előtt, kinyitunk egyet, mögötte még több ajtó, ott is választunk egyet és így tovább. De nemcsak azt választjuk ki, hogy mihez akarunk kezdeni, hanem azt is, hogy mivé akarunk válni. És igazából még az sem zavar, ha hangos csattanással időről időre bezárul mögöttünk egy ajtó. Ahogyan az sem, hogy az ajtók közül sok ugyanoda vezet, ahová történetesen egy másik is. És az sem baj, ha az ajtó zárva van, hiszen ott van a többi, lehet újra próbálkozni. Az, hogy a választási lehetőség csupán illúzió, fel sem merül bennünk, hiszen csak azt akarjuk megtudni, hogy mi van az ajtó mögött, a mögött, amiről azt reméljük, hogy közelebb visz a titok nyitjához. Amíg ifjú az ember, így tekint az életre. Aztán valamikor, amikor az ember nagyjából az élete feléhez ér, megváltozik. Kétségek, csalódások, kudarcok, felesleges ismétlődések veszik át a kíváncsiság helyét.

Lassan kezdjük felfogni, hogy már több ajtó van zárva előttünk, mint ahányon még benyithatunk.

Egyre többet tekintünk hátra, ahelyett, hogy előre néznénk.

Ami eddig jelentéktelen volt, annak hirtelen óriási súlya lesz."

  /Richard Russo/

"Akárhogy nézem, színházban vagyok,
Páholyból néznek rám furcsa alakok.
Mindenki mást hisz, más színt visel,
S valódi arcát álarc rejti el.
Mégis meddig éljünk álarcok mögött?
Mit kell eltitkolnunk így egymás között?"

  /Demjén Ferenc/