„A tél nem tréfál. Tart. Kemény. Konok.
A hó: szúrós apró acél-homok.
Egy kéz seper a vén világ felett,
nem látni senkit, sem seprűt, kezet,
egy bukott angyal, ördög, vagy boszorkány
seper, seper, seper, nyomában orkán,
forgószél próbál csárdás táncokat,
csürdöngölőt s a völgyet, sáncokat,
besepri hóval. Áll az egyenlőség:
havas kökényfa, alma: egy-minőség,
a búzaföld egyenlő a mocsárral,
nem tudni hol van országút, folyó,
Nap-é, Hold-é fent a sápadt golyó?
Ál-dombok nőttek és eltűnt a tó.”
/Mécs László: Tél 1930/
