"Szeretem a ködöt, amely eltakar, és egyedül lehetek benne.
Szeretem a ködöt, mert csend van benne,
mint egy idegen országban, amelynek lakója a magány,
királya pedig az álom.
Szeretem a ködöt, mert túl rajta zsongó jólét,
meleg kályha, ölelésre tárt karok és mesék vannak,
melyek talán valóra válnak.
Szeretem a ködöt, mert eltakarja a múltat, a jövőt,
és a jelen is olyan homályos benne, hogy talán nem is igaz.
Olyan kevesen szeretik a ködöt,
és olyan kevesen találkozunk benne, de akik találkozunk,
nemcsak a ködöt, de egymást is szeretjük."
/Fekete István/
