Van úgy az ember...
Van úgy az ember,
hogy `álmodozni` vágyik,
mégsem jut messzebb:
- riasztó úton - csak a valóságig.
Van úgy az ember,
hogy bár `szólani` vágyik,
mégsem jut messzebb:
- tétova úton - csak a hallgatásig.
Van úgy az ember,
hogy `bátorságra` vágyik,
mégsem jut messzebb:
- bénító úton - a megalkuvásig.
Van úgy az ember,
`őszinteségre` vágyik,
mégsem jut messzebb:
- ösvényes úton - csak a hazugságig.
Van úgy az ember,
hogy `építeni` vágyik,
mégsem jut messzebb:
- vak-sötét úton - csak a rombolásig.
Van úgy az ember,
hogy bár `szállani` vágyik,
mégsem jut messzebb:
- ingoványon - az elnyelő mocsárig.
Van úgy az ember,
hogy az `Összhangra` vágyik,
mégsem jut messzebb:
- veszejtő úton - lelke káoszáig...
Bizony, van úgy az ember:
otthagyná gőgös, 'koronás' helyét;
sóváran nézi buksi kutyájának
lélek-gyémántként csillogó szemét:
és sírva simogatja
egy őzgidácska ártatlan fejét:
Ám úgy is van az ember,
haragra, bosszúra készül előre,
de egy kedves hang csendül, -
és szelíd barátság sarjad belőle.
És úgy is van az ember,
hogy balsorsára készül már előre,
de egy tiszta fény villan, -
s búvó remény, öröm sarjad belőle:
Mert úgy is van az ember
- sorsáért bármily balszerencsét átkoz -;
egy kéz, egy mosoly segítő áldást hoz,
és mégis eljut, eljut önmagához,
- kalandos úton - legjobb Önmagához
/Vitó Zoltán/
