"... Amikor már nagyon fáradt leszel, és nagyon céltalannak érzed a sorsodat: egyszerre csak érted üzen az erdő.
Először csak egy kis szellővel, mely csak úgy végigsurran melletted az utcán. Fenyőillatából már alíg éreszhetsz valamit, de meghallod mégis, amikor a füledbe súgja: - Üzeni az erdő, hogy árnyékkal várnak rád a fák...
illatukat neked gyűjtik a rét virágai...
jöttödet lesi az ösvény...
jöjj, siess...!
Fájva döbben meg tőle a szíved. Torkodat folytogatja a honvágy. De nem mehetsz. Nem eresztenek a láncok, amiket rádraktak a gonosz varázslatok.
Aztán meglátsz egy felhőt, egy kicsi bolyhos fehér felhőt az égen, és tudni fogod, hogy újra üzent érted az otthoni erdő. Látni fogod emlékezetedben a régi tájakat, és úgy sajog valami benned, mint még soha addig.
Végül aztán meghallod ablakod alatt az aranymadár füttyét. Ablakod magától kitárul. És ott ül a fán, és hazahív otthonod drága aranymadara: a sárgarigó.
Valami megpattan benned akkor. Szemedből előtörnek a könnyek, lemossák rólad a láthatatlan láncokat, kiömlenek az utcára is, és végigfolynak a köveken, bűvös ösvényt mosva lábaid elé az emberek között.
És te elindulsz majd ezen az ösvényen. Keletnek, mindig csak keletnek,
amerre a sárgarigó hív.
Így.
Most aludj jól, a mese véget ért.
A fák is alszanak már odakint. "
Wass Albert: Az aranymadár
(részlet az Erdők könyvéből)
