Bármilyen megmérettetés megoldása mindig azzal kezdődik,

hogy elfogadom azt az állapotot, amiben vagyok.

Hálaadás

Köszönöm Istenem az édesanyámat!

Amíg ő véd engem, nem ér semmi bánat!

Körülvesz virrasztó áldó szeretettel.

Értem éjjel-nappal dolgozni nem restel.

Áldott teste, lelke csak érettem fárad.

Köszönöm, Istenem az édesanyámat.

Köszönöm a lelkét, melyből reggel, este

imádság száll Hozzád, gyermekéért esdve.

Köszönöm a szívét, mely csak értem dobban

– itt e földön senki sem szerethet jobban! –

Köszönöm a szemét, melyből jóság árad,

Istenem, köszönöm az édesanyámat.

Te tudod, Istenem – milyen sok az árva,

Aki oltalmadat, vigaszodat várja.

Leborulva kérlek: gondod legyen rájuk,

Hiszen szegényeknek nincsen édesanyjuk!

Vigasztald meg őket áldó kegyelmeddel,

Nagy-nagy bánatukat takard el, temesd el!

Áldd meg édesanyám járását-kelését,

Áldd meg könnyhullatását, áldd meg szenvedését!

Áldd meg imádságát, melyben el nem fárad,

Áldd meg két kezeddel az Édesanyámat!

Halld meg jó Istenem, legbuzgóbb imámat:

Köszönöm, köszönöm az édesanyámat!!!

/Dsida Jenő/

„Ahelyett, hogy állandóan saját fájdalmadat és sorsodat siratod,

fordítsd tekinteted mások felé.

Ahelyett, hogy saját terhedet elviselhetetlennek kiáltod ki,

végy magadra valamit mások terhéből is.

Ahelyett, hogy állandóan sopánkodsz,

érezz együtt azzal, akinek még nehezebb a sorsa, mint a tiéd.

Ahelyett, hogy másoktól vársz megértést,

vigasztalj másokat.

És akkor sokszor nem tudod majd, hogy mi is történik veled:

mások terhét vetted magadra, és a sajátod vált könnyebbé,

beteget gyógyítottál és a saját szíved sebe hegedt be,

szomorút vigasztaltál és a saját lelked talált nyugalmat,

mások szenvedésén enyhítettél és saját tövised életét törted,

adni akartál és kaptál, azt hitted, hogy meghalsz és feltámadtál.”

/Kepler püspök/

Magamban, lassan, gondolkodva járom

Magamban, lassan, gondolkodva járom

az elhagyott, a puszta, néma tájat,

s szemem vigyáz, hogy arra most ne járjak,

hol a homokban emberé a lábnyom.

Menekvésem csak ez; rejtőzni vágyom

az emberek elől, kik rámtalálnak,

mert arcom őrzi visszfényét a lángnak,

mely bennem ég, s jókedvem tűnni látom.

S már azt hiszem, csak a hegyek s a völgyek,

folyók és erdők érthetik meg éltem,

mert máshol mélyen rejtve van keserve.

De bármilyen vad s zord utakra törjek,

el nem hagy az Ámor, ő kíséri léptem

vitázva, kérdezgetve és felelve.

/Petrarca/

(Szabolcsi Éva fordítása)

Francesco Petrarca (Arezzo, 1304. július 20. – Arquà, 1374. július 19.) az egyik legnevesebb itáliai humanista költő

„Meg kell tanulnod, hogy van, amikor igenis egyedül maradsz, és senki sem fogja majd a kezed, nem mondják azt, hogy elég vagy, és az egyetlen dolog, amiből erőt meríthetsz, az saját magad. De tudod mit? Ez a legjobb dolog, ami történhet veled.

Megedződsz, megerősödsz, és onnantól egy dolog biztos: nincs az a csapás, ami úgy össze tudna törni, hogy ne tudnál felállni. Tudod, miért?

Mert magadból szerzed az erőt, és nem másból.”

/Oravecz Nóra/